At the 1962 World Championships, Anikó Ducza won a bronze medal on balance beam. Then, she had a child, which made her question whether she would be able to make Hungary’s 1964 team for the Olympics. Not only did she make the team, but she won a bronze medal on floor in Tokyo.
In the lead-up to the 1964 Olympics, Hungarian newspapers ran several interviews with her and her husband, who was a volleyball player for Hungary. The two articles below offer a glimpse into the challenges and doubts of a mother returning to gymnastics.
February 1964
ANIKÓ STARTS ANEW
In the past ten years she never missed a week — due to injury.
— Now — she was ‘unfaithful’ for eleven months.
Truth be told their family grew bigger during this time: the cute little Zsuzsika is now getting to know the world and is learning how to smile in her little crib.
Ducza Anikó — the multiple-time Hungarian champion and world championships medalist — started training again — she started the fight to earn a place in the selection, to be placed in the Olympic team — all in all, she is fighting for her success.
— Were these eleven months long?
— Terribly! It was more or less okay while I was still expecting the little one. But after that I grew more and more impatient and I felt like ‘I have to go back; I have to start again!’ I have been training for ten years, the work is part of me now — you may not believe this — but I was sorely missing sports.
When did you start again?
— My daughter was born on November 19th, and my plan was to report back to training on January 15th. But on the last days I could wait no longer. By the tenth I was already training…
— Of course, the first 2-3 weeks were only light movement. I turned my training up a notch the last week.
— Did you forget a lot?
— The biggest joy for me was the fact that it went better than I expected it would. I already train on my own on beam and floor, I only need help with vault and on bars — mostly because I still lack the strength necessary for it.
— What do you do to get your strength back?
— The plan was to spend two weeks with my husband at Tata. We (Jánosi Ferenc, Anikó’s husband is in the volleyball selection) made a deal that during these two weeks we will do special strengthening exercises to increase my stamina. But things have changed in the meantime, the gymnasts remain in the capital city for now. So, I will do the ‘extra exercises’ for my stamina at home — on my own.
— Will you have the willpower to do them?
— No doubt about that. The past eleven months were the ones that taught me what the love of sport is. I want nothing more but to be a stable part of the selection and the Olympic team. I know it won’t be easy because I have to compete with other talented gymnasts to be chosen.
— How are the Olympic routines going?
— Before stopping I was already familiar with all the routines and my optional routine was also ready. I am only learning new exercises on uneven bars; these exercises will be a better fit for my strengths and my personality. As far as the others are concerned, I only need to polish the already existing ones.
— What does the little Zsuzsi and your husband have to say about this?
— My daughter is in the best hands possible — my mother takes care of her while I do sports. And my husband is also in sports and he loves what he does. We can love sports in perfect harmony. He only ever encourages me…
The last question: what are your expectations this year?
— I expect a lot happen. I want to go to Tokyo and be on the mat in Tokyo. But whether this is a realistic expectation will be determined during the following months. One thing is certain, I will do everything to make it happen…
And this — is the foremost and biggest prerequisite for future success.
Hétfői Hírek, Feb. 10, 1964
ANIKÓ ISMÉT ELKEZDTE,
Tíz év alatt egyszer hagyott ki két hetet — sérülés miatt.
— Most — tizenegy hónapot „hűtlenkedett”
Igaz, ez alatt az idő alatt mérhetetlen kinccsel gazdagodott a család: egy ennivaló kis Zsuzsika ismerkedik a világgal és tanulja a mosolyt kicsiny gyermekágyában.
Ducza Anikó pedig — többszörös magyar bajnoknő és világbajnoki helyezett — ismét elkezdte az edzéseket — elkezdte a harcot a válogatottság visszaszerzéséért, az olimpiai csapatba való bekerülésért — egyetlen szóval —, a sikerért.
— Hosszú volt ez a tizenegy hónap?
— Rettenetesen! Addig még csak valahogy ment a dolog, amíg vártam a kicsit. De utám egyre jobban elkapott valami hihetetlen türelmetlen Még, mennem kell már, el kell kezdenem újra! Tíz év rendszeres, beidegzett munkája után — akár hiszik, akár nem — szinte már fájdalmasan hiányzott a sport.
S mikor kezdte el?
— November 19-én született a kislányom, s én úgy gondoltam, január 15-én jelentkezem edzésre. Az utolsó napokat azonban már képtelen voltam kivárni. Tizedikén már edzettem…
— Természetesen az első két-három héten csak könynyedén mozogtam. Az elmúlt héten erősítettem csak az edzéseimen.
— Sokat felejtett?
— A legnagyobb öröm számomra: sokkal jobban megy a mint reméltem. Gerendám és talajon máris egyedül gyakorolok, csak a lóugrásban és korláton van szükségem segítségre — elsősorban az erővel nem bírom még.
— S mit tesz azért, hogy bírja?
— Úgy volt, hogy két hetet együtt töltünk a férjemmel Tatán. Megbeszéltük (Anikó férje Jánosi Ferenc válogatott röplabdás), hogy ez alatt a két hét alatt speciális erősítő gyakorlatokat végzünk majd erőnlétem fokozására. Közben változott a helyzet, a tornászok egyelőre a fővárosban kezdik el az alapozást. A „különórázást”, az erősítő gyakorlatokat tehát itthon végzem majd — egyedül.
— Lesz hozzá elég akaratereje?
— Biztosan. Ez a tizenegy hónap tanított meg igazán a sport szeretetére. Minden vágyam az, hogy ismét stabil tagja legyek a válogatottnak és az olimpiai együttesnek. Tudom, hogy nem lesz könynyű dolgom, mert tehetségest ügyes tornászokkal kell megharcolnom a kiküldetésért.
— Hogyan áll az olimpiai gyakorlatokkal?
— Már mielőtt abbahagytam, ismertem minden gyakorlatot, s lényegében a szabadon választottam is kész volt. Csak a felemáskorláton tanulok új, egyéniségemnek, adottságaimnak megfelelőbb gyakorlatot. A többi szeren csak csiszolni, formálni kell a meglevőt.
— S mit szól mindehhez a kis Zsuzsi és a férj?
— A kislányom a legjobb kezekben van — édesanyám vigyáz rá, amíg én sportolok. A férjem pedig sportember, aki imádja sportágát. Vele tökéletes egyetértésben szeretjük a sportot. Tőle csak bátorítást kapok …
Utolsó kérdés: mit vár ettől az évtől?
— Nagyon sokat. Tokiót ér Tokióban jó szereplést. De, hogy valóban remélhetek-e, az csak a következő hónapokban dől el. Egy biztos, én mindent megteszek azért, hogy sikerüljön…
Ez pedig ugyebár — az első és legnagyobb előfeltétele a jövő sikerének.
April 1964
A Married Couple Preparing for Tokyo
Training, work, learning and the most important of them all, taking care of their little girl, Zsuzsika, this is what takes up the time of this married couple — the time of the 100-time selected volleyball player, Jánosi Ferenc and his 38-time selected gymnast wife, Ducza Anikó. But nowadays they spend some time each day to think about Anikó’s memories from Tokyo — she was competing in 1962 in the Japanese capital — they think about the big trip, they try to figure out her chances and how they will perform. The married couple is all about Tokyo these days.
— That Feri is going seems to be more plausible, but I still have to fight for my place there — says the wife, Ducza Anikó. — I had to give up training for eleven months because of Zsuzsika, and it won’t be easy to make up for this time. The others, the youngsters are far ahead of me — adds the ‘elder’ with a smile, she is 21 and won a bronze medal at the world championship at Prague.
As far as her past is concerned, Ducza Anikor won her senior championship title in 1957. In the same national team, as she was wearing the Hungarian coat of arms in the Italian Prato for the first time.
— By chance — says Jánosi Ferenc — I too was part of the Hungarian selection for the first time in 1957 in Torino during the Italy-Hungary match. At that time, I was still playing in Miskolc, where my PE teacher, Szádeczky László, was the one, who made me leave soccer behind and start playing volleyball. Not long after I was selected the first time, I was transferred to V. Dózsa, with this team we have one five Hungarian championships since then. Last year at the European Championship in Bucharest it was exactly my 100th match in the selection when we won the silver medal.’
Ducza Anikó is just as successful in her own sport. She won four masters championships, at the World Championship in Prague she won a bronze medal for her routine on the floor, which is also her favorite event.
— We would like to continue with similarly nice results in Tokyo as well — says Ducza Anikó. — I expect that Feri’s team will be on the podium for sure, and I would be very satisfied if I could win a medal as part of the team.
Ország-Világ, April 15, 1964
Egy házaspár Tokióra készül
Edzés, munka, tanulás és mindenekelőtt a néhány hónapos »nagylány«, Zsuzsika köti le a házaspár — a 100-szoros röplabda válogatott Jánosi Ferenc és felesége, a 38-szoros tornászválogatott Ducza Anikó, — minden idejét. Mostanában azonban majd minden nap szakítanak néhány percet arra, hogy újra és újra felelevenítsék Anikó tokiói emlékeit — 1962 őszén versenyzett a japán fővárosban —, végiggondolják a nagy utazást, latolgatják az olimpiai esélyeket, saját szereplésüket. A házaspár már most minden idegszálával Tokióra készül…
— Feri utazása biztosabbnak látszik, nekem viszont még nagyon meg kell küzdeni a kiküldetésért — jegyzi meg a feleség, Ducza Anikó. — A kis Zsuzsika születése miatt ugyanis 11 hónapot ki kellett hagynom, s az elmaradt edzéseket nem lesz könnyű pótolni. A többiek, a fiatalok, jelenleg jóval előbbre tartanak, mint én — teszi hozzá mosolyogva az »öreg«, 21 éves tornásznő, a prágai VB bronzérmese.
Ami a versenyzői múltat illeti, Ducza Anikó valóban rangidős térfokú bajnoki címét még 1957- ben szerezte meg. Ugyanabban a válogatottban, hiszen első mesaz évben Prátóban az elasz— magyar viadalon öltötte magára először a címeres mezt.
— Véletlenül — szól közbe Jánosi Ferenc — én is 1957-ben, a torinói olasz-magyar mérkőzésen szerepeltem először a magyar válogatottban. Abban az időben még Miskolcon játszottam, ahol 1953-ban testnevelő tanárom, Szádeczky László hódított el a focitól a röplabda számára. Nem sokkal első válogatottságom után az V. Dózsába kerültem, amelynek színeiben azóta ötször nyertünk magyar bajnokságot. Tavaly a bukaresti EB-n éppen 100. válogatott mérkőzésem után nyertük el az ezüstérmet.”
Hasonlóan sikeres pályafutás áll már Ducza Anikó háta mögött is. Négyszer nyert mesterfokú bajnokságot, a prágai VB-n pedig legkedvesebb versenyszámában, a talajon, bronzérmet szerzett.
— Eddigi szép eredményeinket Tokióban szeretnénk gyarapítani — mondja Ducza Anikó. — Feriéket feltétlenül dobogóra várom, s én is nagyon elégedett lennék, ha csapatban érmet szereznék.
More on 1964